Van a Facebooknak egy örökzöld műfaja, amely télen-nyáron, válságban és konjunktúrában egyaránt virágzik: a főnökpanasz. „A főnököm háromszoros fizetésért azt kérdezi TŐLEM, hogyan kell csinálni. Dolgozzon meg a pénzéért!” A kommentmezőben ötszáz ember bólogat, hárman megosztják, egy valaki pedig megjegyzi, hogy nála ez ötszörös szorzóval igaz. Kitekintő rovatunkban ezúttal ennek a műfajnak jártunk utána. Vigyázat: a cikk nyomokban megértést tartalmaz — mindkét irányban.
A vádirat: a főnök tényleg tőlem kérdezi
Kezdjük azzal, hogy a panaszosoknak statisztikai értelemben van némi alapjuk a borúlátásra. A Gallup több mint 2,5 millió munkacsoportra kiterjedő kutatássorozata szerint a csapat elköteleződésének 70 százaléka egyetlen tényezőn múlik: a közvetlen vezetőn. Ugyanez a kutatás azt is megállapította, hogy tízből nagyjából egy embernek van kifejezett tehetsége a vezetéshez. Tízből egy! A maradék kilencből lesznek a Facebook-posztok főszereplői.
A jelenségnek ráadásul saját tudományos neve is van. A Peter-elv 1969 óta mondja ki: a hierarchiában mindenki addig emelkedik, amíg el nem éri a saját alkalmatlansági szintjét. Aki jó volt szakemberként, azt előléptetik — egészen addig, amíg olyan székbe nem ül, ahol már nem jó. Ott aztán marad. A Stanford kutatói értékesítőkön igazolták is: a legjobb üzletkötőkből lettek a leggyengébb vezetők. Scott Adams, a Dilbert képregény szerzője ezt megfejelte a Dilbert-elvvel: szerinte a cégek egyenesen azért léptetik elő a legügyetlenebb kollégákat, hogy ne tudjanak több kárt okozni a tényleges munkában. Ő szatírának szánta. A kommentelők dokumentumfilmnek olvassák.
Egy null a kommentmező javára.
A védőbeszéd: közben a főnöknél is történik ez-az
Csakhogy. Henry Mintzberg, a vezetéstudomány klasszikusa egyszer fogta magát, és stopperrel végigmérte, mit csinál egy vezető egész nap. Az eredmény: a vezetői munka szétszabdalt, kapkodó és fárasztóan változatos — egy-egy ügyre átlagosan kilenc perc jut, a feladatok kevesebb mint tizede tart egy óránál tovább, és naponta több tucat különböző témában kell azonnal dönteni. A Fast Company összefoglalója szerint a vezetők zavartalan munkaideje a hetvenes években mért 23 percről mára néhány percre zsugorodott.
Vagyis miközben a beosztott azt látja, hogy a főnök „csak kérdezget és értekezletre jár”, a főnök napja belülről úgy néz ki, mint egy flipperautomata. És itt jön a csavar: az, hogy a főnök tőled kérdezi, hogyan kell csinálni — nem hiba. Ez a rendszer rendeltetésszerű működése. A karmestertől sem várjuk el, hogy szebben hegedüljön az első hegedűsnél. Ha szebben hegedülne, kár lenne érte karmesternek. A vezető nem attól vezető, hogy mindent jobban tud, hanem attól, hogy tudja, kitől kell kérdezni — és a válaszokból összerak egy döntést, amiért aztán ő viszi el a balhét.
A háromszoros fizetés pedig — tegyük hozzá halkan — jellemzően nem a tudásért jár, hanem a felelősségért. A beosztott rosszul sikerült napja egy elrontott feladat. A vezető rosszul sikerült napja adott esetben tizenöt ember elrontott következő féléve.
Egy egy. Kiegyenlítettek.
A fordulat: amikor a kommentelő kerül a székbe
A műfaj legszebb pillanata egyébként nem is a poszt, hanem a folytatása. Mert időnként a leghangosabb kommentelőt is előlépteti az élet — és fél év múlva ugyanő már azt posztolja, hogy „nem lehet embert találni”, „senki nem akar dolgozni”, és „fogalmatok sincs, mennyi mindent kell egyszerre fejben tartani”. A Peter-elv könyörtelen: nem válogat vérmérséklet szerint.
Ez nem képmutatás. Ez egyszerűen a kilátás kérdése: a hegy alulról nézve csúcsnak látszik, felülről nézve szakadéknak.
És akkor mi a megoldás?
Mert az mégsem lehet, hogy a cikk végén mindenki bűnös, és megyünk haza. A kutatásokból ugyanis nemcsak a diagnózis olvasható ki, hanem a recept is — és mindkét félnek jut belőle három-három kanállal.
1. A kérdező főnök nem gyanús — a nem kérdező az. Aki megkérdezi tőled, hogyan működik a te területed, az pontosan azt csinálja, amiért fizetik. Aggódni akkor kezdj, ha már a véleményedre sem kíváncsi.
2. Árazd be a láthatatlan munkát. Mielőtt posztolsz, játssz el a gondolattal: átvennéd-e a főnököd naptárát a fizetésével együtt — a kilencperces ügydarabkákkal, a két tűz közti döntésekkel és azzal, hogy minden hibáért ő felel? Ha igen, jelentkezz a következő pályázatra. Komolyan. A Gallup szerint kevés a jó vezető — hátha te vagy a tízből az az egy.
3. A panaszt vidd be, ne ki. A Facebook-kommentmező még egyetlen munkahelyi konfliktust sem oldott meg. Egy jól időzített „főnök, ez így nekem nem működik, javaslom inkább ezt” mondat viszont már sokat. A különbség: az egyikből tartalom lesz, a másikból változás.
1. Mondd ki hangosan, amit a fejedben tudsz. A beosztottad nem látja a naptáradat, a felelősségedet és a kilencperces napdarabkáidat — csak azt, hogy kérdezel. Egyetlen mondat („azért kérdezem, mert te értesz hozzá a legjobban, és a döntéshez kell”) a legtöbb mémet hatástalanítja.
2. A kérdezés után jön a neheze: az elismerés. Ha a kolléga válaszából lett a döntés, mondd el neki — és lehetőleg mások előtt. A „tőlem kérdezi” panasz valójában ritkán a kérdésről szól; majdnem mindig arról, hogy a válasz után elmaradt a köszönet.
3. Időnként hegedülj. Nem kell szebben, mint az első hegedűs — de az, hogy évente néhányszor beülsz a napi munkába, többet ér minden csapatépítőnél. A Mintzberg-féle flipperautomatából kilépni amúgy is neked a legüdítőbb.
És mindkét félnek ugyanaz az egy mondat: a Gallup-számot érdemes bekeretezni. Az, hogy hétfőn milyen kedvvel kelünk fel dolgozni, 70 százalékban egyetlen emberi kapcsolaton múlik — azon, amelyik a főnök és a beosztott között van. Ápolni pont annyira éri meg, mint posztolni róla. Csak kevésbé látványos.
Ítélet
Innen, a könyvelés lövészárkából — ahonnan főnök és beosztott bérszámfejtési sora békésen simul egymás alá ugyanabban a táblázatban — a helyzet így fest: a beosztottnak igaza van abban, hogy a rossz vezető létező, mérhető, tömeges jelenség, és a jó vezető ritka kincs. A főnöknek igaza van abban, hogy a munkája a legtöbb kolléga számára láthatatlan, és a kérdezés nem a tudatlanság jele, hanem a műfaj lényege. És egyikőjüknek sincs igaza abban, hogy a másik dolga könnyű.
A szerkesztőség üzeni: a cikk írása közben egyetlen főnök sem sérült meg. A hozzászólásokat várjuk — a „nálunk ötszörös a szorzó” kezdetűeket külön díjazzuk.