Alibánfán áll egy kőkereszt, amely közel kétszáz éves. Amikor 1830-ban felállították, azonban még nem Alibánfán állt.
Hanem egy másik faluban: Lukafán.
Ma hiába keresnénk Lukafát Magyarország településeinek listáján. Önálló községként már nem létezik. A házak egy része, az út, a táj és egy lassan kétszáz éves kőkereszt azonban megmaradt. És velük együtt megmaradt egy történet is.
Egy kis zalai történet arról, hogyan születnek, változnak, néptelenednek el, majd egyesülnek települések, és hogyan képes egy apró tárgyi emlék csaknem két évszázadon át őrizni azoknak az embereknek az emlékét, akik egykor itt éltek.
Egy falu a Zala mellett
Alibánfa Zalaegerszegtől mintegy 11 kilométerre északkeletre, a Zala folyó mentén fekszik. Első ismert írásos említése 1414-ből származik, amikor „Possessio Olywanchfalwa” néven szerepel egy oklevélben. A név előtagja a hagyomány szerint a francia eredetű Olivant személynévből, a település egykori birtokosának nevéből ered.
A falu története korántsem volt zavartalan. A 16. századi török pusztítások ezt a vidéket sem kerülték el: Alibánfa többször szenvedett támadásoktól, majd a század végére teljesen elnéptelenedett.
A történet azonban nem ért véget. A 18. század elején, a királyi birtokadományok nyomán – 1716-ban III. Károly adományozott itt földbirtokot – ismét megindult az élet, és a település fokozatosan újranépesült.
A falu határában szántóföldek, rétek és szőlők voltak, a rétek a Zala árterületén feküdtek. A folyó közelsége egyszerre jelentett lehetőséget és veszélyt: a Zala vize hajtotta a malmokat, az árvizei pedig hosszú időn át meghatározták az itt élők életét.
De volt itt egy másik falu is
Alibánfa történetének talán legérdekesebb része azonban nem is magáról Alibánfáról szól, hanem Lukafáról.
Lukafa egykor önálló kis település volt Alibánfa szomszédságában, több kisebb földesúr birtokában. Ma már nehéz elképzelni, hogy amit egyetlen falu részének látunk, valamikor két külön közösség volt. Pedig a 19. században Lukafának saját lakossága, birtokosai és önálló története volt. 1848 előtt több köznemesi család is élt itt: az 1829-es és az 1845-ös összeírás a Rózsás, a Takáts és a Vida családot vette számba nemesként.
Fényes Elek 1836-ban megjelent országleírása szerint Lukafán akkor 125 ember élt: 117 katolikus és 8 zsidó lakos.
Mai szemmel 125 ember rendkívül kevésnek tűnhet. De egy falu nem pusztán a lakóinak száma. Volt benne születés és halál, munka és ünnep, gazdálkodás, családok, örökségek és viták.
És voltak emberek, akik valamit hátra akartak hagyni maguk után.
Egy végrendelet, amely kőben maradt meg
A kereszt talapzatán ma is olvasható: 1830, és hogy a feszületet nemes és nemzetes Takáts Pál építtette.
A levéltári iratok szerint a történet azonban ennél is érdekesebb. Az idősebb Takáts Pál lukafai közbirtokos 1819-ben, ötvenévesen hunyt el. Végrendeletében arra kötelezte gyermekeit, hogy állíttassanak kőkeresztet, a fenntartására pedig 55 váltóforintot hagyott. Az örökösök – Anna, Terézia, Krisztina és az 1809-ben született ifjabb Pál – 1830-ban teljesítették apjuk akaratát. A feszület felállításában valószínűleg a faluban élő, akkor 21 éves ifjabb Takáts Pálnak lehetett nagy szerepe.
Az 55 forint körül azonban bonyodalom támadt. A kiskorú gyermekek egykori gyámja a pénzt nem adta át a plébánosnak, és nem is helyezte el biztos helyen kamatra, hanem 1835-ben maga vette kölcsön. A kereszt emiatt évekig felszenteletlenül állt. A testvérek 1836 szeptemberében panaszt tettek a megyénél, a kirendelt szolgabíró pedig még abban az évben elérte, hogy a volt gyám kötelezvényt adjon a tőkéről és az addigi kamatokról, a zalaszentiváni plébános felügyelete mellett. A kereszt felszentelésére valószínűleg ezután kerülhetett sor.
Egy könyvelőiroda szemével nézve ez egy apró, de nagyon is ismerős történet: egy céllal elkülönített alap, egy kölcsön, egy elmaradt kamat, majd egy kötelezvény, amely rendbe teszi a számlát. Közel kétszáz éve is igaz volt, hogy egy jó szándék csak akkor marad meg, ha a pénzügyei is rendben vannak.
A feszület ma is áll az egykori Lukafa – a mai Alibánfa Ady Endre utcája – végén. A talapzaton a fájdalmas anyaként ábrázolt Szűz Mária alakja látható, felette a kőből faragott Krisztus, a kereszt tetején az INRI felirattal.
Takáts Pál aligha gondolhatta, hogy közel kétszáz év múlva az arra járók még mindig elolvashatják a nevét. A kereszt azonban nemcsak egy család emléke. Egy olyan település emléke is, amelynek a neve időközben eltűnt a közigazgatási térképről.
Hogyan tűnik el egy falu?
Nem feltétlenül úgy, hogy lebontják. Nem szükséges hozzá az sem, hogy minden lakója elköltözzön. Néha egyszerűen megváltozik a közigazgatás.
Lukafát a 19. század végén Alibánfával egyesítették: a levéltári források szerint a belügyminiszter 1898-ban és 1899-ben kiadott rendeletei alapján. A név lassan eltűnt az önálló települések közül.
A hely azonban megmaradt. És megmaradtak az emlékei.
Talán éppen ezért érdekesek az ilyen apró falvak. A történelemkönyvek többnyire királyokról, háborúkról, forradalmakról és nagyvárosokról szólnak. A történelem jelentős része azonban valójában ilyen helyeken történt: kis házakban, szőlőkben és földeken, templomokban, a Zala partján. Olyan emberekkel, akik valószínűleg soha nem gondolták magukról, hogy egyszer a történelem részének tekintjük őket.
Egy tűzvész, amely megváltoztatta a falut
Alibánfa életében 1881 különösen emlékezetes év volt. A helytörténeti feljegyzések szerint hatalmas tűzvész pusztított a faluban, és csaknem az egész település leégett.
Addig a házak zsupptetős, füstöskonyhás épületek voltak. A tűz után megváltozott az építkezés módja is: a falu újjáépítésével korszerűbb házak jelentek meg. A kevés túlélő épület egyike Rohonczi János zsúpfedeles faháza volt, amely még 1955-ben is állt.
Egyetlen esemény néhány óra alatt képes volt megváltoztatni egy évszázadok alatt kialakult faluképet. Ma már szinte semmi nem árulkodik arról, milyen lehetett Alibánfa a tűzvész előtt.
Ez is mutatja, milyen törékeny tud lenni egy település múltja. Ha nem maradnak feljegyzések, fényképek, épületek vagy akár egy út szélén álló kőkereszt, néhány generáció alatt egész világok tűnhetnek el az emlékezetből.
A templom, amelyet újra fel kellett építeni
Alibánfa templomának története ugyancsak jól mutatja ezt a különös folytonosságot.
Az első templom építését 1757-ben kezdték meg, és 1777-re készült el. Ez az épület azonban a 19. században elpusztult. A falu nem maradt templom nélkül: 1854-ben új, klasszicista templomot emeltek, amelyet 1862-ben bővítettek.
Ez az épület ma is áll a Fő úton. 2024-ben a közösség 170 éves fennállását ünnepelte. A templom a zalaszentiváni plébániához tartozik, és ehhez egy országosan ismert egyházi személyiség is kapcsolódik: 1959 és 1969 között a zalaszentiváni plébánia plébánosaként itt is szolgált Lékai László, aki később bíboros és esztergomi érsek lett.
Egy alig néhány száz lelkes zalai település története így időnként egészen váratlan módon kapcsolódik össze az ország történetével.
És közben megváltozott az élet
Ha Takáts Pál ma felébredne, valószínűleg szinte semmit nem értene abból a világból, amely körülveszi a keresztjét.
Az ő idejében Zalaegerszeg elérése önmagában utazás volt. Ma Alibánfa néhány percnyi autóútra fekszik a megyeszékhelytől, a szomszédos Zalaszentiván pedig fontos vasúti csomópont.
A 20. század második felében egyre több alibánfai járt Zalaegerszegre dolgozni, és ezzel alapvetően megváltozott a falu szerepe is. Régen a lakóhely és a munkahely többnyire ugyanazt a néhány négyzetkilométert jelentette. Ma valaki élhet Alibánfán, dolgozhat Zalaegerszegen, végezhet munkát egy budapesti vállalkozásnak, miközben egy külföldi szerveren futó rendszerhez kapcsolódik.
A földrajzi távolság jelentése gyökeresen megváltozott.
De vajon mitől marad életben egy kis falu?
Talán ez Alibánfa történetének legérdekesebb kérdése. Mert egy település fennmaradásához nem elég, hogy házak álljanak egymás mellett.
Emberek kellenek. Családok. Munka. Vállalkozások. Közösség. És valamilyen ok arra, hogy az ember azt mondja: itt szeretnék élni.
Ez ma az egyik legnagyobb kérdés sok magyar kistelepülés számára. Alibánfán ma valamivel több mint négyszázan élnek.
A technológia ebből a szempontból különös változást hozott. A történelem nagy részében egy kis falu hátránya éppen az volt, hogy messze volt mindentől. Ma egy internetkapcsolattal ugyanabból az alibánfai házból lehet számlát kiállítani, vállalkozást irányítani, banki ügyeket intézni, könyvelési adatokat továbbítani, vagy akár egy másik országban működő vállalkozással dolgozni.
A digitalizáció tehát megváltoztatott valamit, amit évszázadokon át adottságnak hittünk: a hely már nem feltétlenül határozza meg, hogy hol tudunk dolgozni.
Egy apró falu és a vállalkozások világa
Könyvelőként ezt a változást különösen érdekes látni. A vállalkozások adminisztrációja néhány évtized alatt többet változott, mint előtte talán egy évszázad alatt:
- papíralapú számlák helyett elektronikus adatok,
- postai levelek helyett azonnali kommunikáció,
- kézzel vezetett nyilvántartások helyett vállalatirányítási rendszerek,
- helyi piac helyett akár országos vagy nemzetközi ügyfélkör.
A technológia bizonyos értelemben ismét esélyt adhat a kisebb településeknek. Nem kell minden gazdasági tevékenységnek egy nagyváros közepén történnie. A kérdés inkább az, hogy egy közösség mennyire képes kihasználni ezt a lehetőséget.
Mit mesél nekünk ma Takáts Pál keresztje?
Valószínűleg egészen mást, mint amit 1830-ban jelentett. Akkor elsősorban vallási emlék volt, egy apa utolsó akaratának teljesítése. Ma már egy eltűnt önálló település egyik tanúja is.
Ott állt, amikor Lukafa még Lukafa volt. Ott állt, amikor egyesült Alibánfával. Túlélte a Monarchiát, két világháborút és a rendszerváltásokat. Megváltozott körülötte a közlekedés, a mezőgazdaság, a munka, a technológia és szinte az egész életforma.
A kereszt pedig maradt.
Talán ezért érdemes megállni mellette
Nem azért, mert Alibánfa Magyarország egyik legismertebb települése. Éppen ellenkezőleg: azért, mert nem az.
A nagyvárosok történetét sokan megírják. A kis falvak története könnyebben eltűnik. Pedig Magyarország története nemcsak Budán, Pesten vagy a megyeszékhelyeken zajlott. Hanem Lukafán is. Alibánfán is. Azokban a házakban, amelyek már nem állnak. Azokon a földeken, amelyeket ma másképp művelnek. És azoknak az embereknek az életében, akiknek talán már a nevét sem ismerjük.
Néha azonban marad utánuk valami. Egy régi irat. Egy templom. Egy családnév. Vagy egy 1830-ban felállított kőkereszt az út mellett.
És ha egy pillanatra megállunk előtte, kiderül: egy kis falunak is lehet nagyon nagy története.
Köszönjük Kondor Anitának, hogy a kereszt mai állapotáról készült fotóit közzétehettük. Ő maga is gyakran megáll előtte, amikor arra kerékpározik.
Források
- Kulcsár Bálint: A lukafai Takáts-kereszt története. Zaol.hu, 2024. március 29. (levéltári források alapján; a cikkben a keresztről készült fotók is láthatók): zaol.hu
- Arany Horváth Zsuzsa: Alibánfa 170 éves templomának ünnepe. Zaol.hu, 2024. szeptember 8.: zaol.hu
- A Takáts-kereszt fotói: Kondor Anita, 2026. szeptember 20. (közlés a szerző engedélyével)
- Alibánfa – Wikipédia (első említés, újratelepítés, templom, népesség): hu.wikipedia.org
- Zala megye helytörténeti lexikona, kéziratos regesztagyűjtemény (az 1881-es tűzvész): library.hungaricana.hu
- Lékai László bíboros életrajza. Magyar Kurír: magyarkurir.hu
- Korabeli térkép: Dorf Alibánfa sammt Ortschaft Lukafa (MNL Országos Levéltár, Térképtár): maps.hungaricana.hu