1970 végén a világ legnagyobb rockzenekara egy különös helyzetben volt: a lemezeik milliószám fogytak, a koncertjeik teltházasak voltak, és gyakorlatilag nem volt pénzük. Amit kerestek, azt nem látták, amit nem láttak, azt a brit adóhatóság mégis megadóztatta, és a hatvanas évek összes dalának jogai egy New York-i menedzser cégében ültek. A Rolling Stonest ebből a gödörből nem egy producer, nem egy ügyvéd és nem egy sláger hozta ki, hanem egy bankár, aki nem szerette a rockzenét. Ez a cikk róla, a száműzetésben készült lemezről és arról szól, mit tanulhat egy vállalkozó a történetből.
A közgazdász, aki inkább énekelt
A történet iróniája már az elején ott van: Mick Jagger 1961-től a London School of Economics hallgatója volt, pénzügyet és számvitelt tanult, mielőtt a zenekar kedvéért otthagyta az egyetemet. A Stones tehát nem tudatlanságból került bajba. Abból került bajba, amiből a legtöbb vállalkozás: a papírok mást mutattak, mint a bankszámla, és senki nem olvasta el, amit aláírt.
1965-ben Allen Klein, egy New York-i könyvelőből lett menedzser vette át a zenekar üzleti ügyeit. Klein valóban jobb szerződést harcolt ki a Decca lemezcégnél, mint amilyet a zenekar addig kapott, és ez a rész igaz is maradt. A többi rész viszont úgy alakult, hogy a jogdíjak és a lemezelőlegek nem a zenekarhoz, hanem Klein cégéhez, az ABKCO-hoz folytak be, és a hatvanas évek teljes dalkatalógusa, a „Satisfaction”-től a „Gimme Shelter”-ig, ott is maradt. A zenekar 1970-ben szakított vele, évekig pereskedtek, és a mai napig nem a Rolling Stones birtokolja az első nyolc év felvételeit.
A herceg
1968-ban Jagger egy közös ismerősön keresztül találkozott Rupert Loewenstein herceggel, egy bajor arisztokrata családból származó, Londonban dolgozó befektetési bankárral. Loewenstein saját bevallása szerint nem szerette a rockzenét, operát hallgatott, és a zenekar egyetlen lemezét sem tette fel soha. A Stonest nem művészként, hanem vállalkozásként nézte, és pontosan ez kellett nekik.
Az első dolga az volt, hogy összeszedje a számokat. Kiderült, hogy a zenekar tagjai évek óta olyan jövedelem után adóztak, amit soha nem kaptak kézhez, és a brit adórendszer akkori legfelső sávja jócskán 90 százalék fölött járt. A tartozás olyan nagy volt, hogy Nagy-Britanniában maradva a zenekar nem tudta volna kifizetni. Loewenstein tanácsa kemény volt és egyszerű: menjetek el, dolgozzatok külföldről, és amíg a régi ügy rendeződik, ne írjatok alá semmit, amit én nem láttam.
Száműzetés a Riviérán
1971 tavaszán a zenekar egy rövid brit búcsúturné után Franciaországba költözött. Keith Richards egy tengerparti villát bérelt Villefranche-sur-Mer-ben, a Villa Nellcôte-ot, és a nyár folyamán a ház pincéjében, egy mozgó stúdiókocsi segítségével vették fel az új lemez nagy részét. A pincében negyven fok volt, a hangszerek elhangolódtak a párától, a felvételek éjszaka készültek, mert nappal senki nem volt olyan állapotban, hogy játsszon. Az eredmény, az 1972 májusában megjelent „Exile on Main St.” mégis sokak szerint a zenekar legjobb lemeze lett, és a cím pontosan azt jelenti, ami történt: száműzetés.
Ugyanebben az időben született meg a Rolling Stones mint cég. A zenekar saját kiadót alapított, a Rolling Stones Records-ot, és egy fiatal grafikustól, John Pasche-tól megrendelte a logót, a nyelvet és az ajkakat, ötven fontért. Ez a logó ma a zenetörténet egyik legértékesebb védjegye, és ez már a zenekaré. A tanulság a két történet egymás mellé téve látszik: a hatvanas évek dalait elvesztették, mert mások szerződését írták alá; a hetvenes évek nyelvét megtartották, mert a sajátjukat.
Az üzlet, amit a turné jelent
Loewenstein a következő közel negyven évben maradt a zenekar pénzügyi tanácsadója. Amit felépített, azt a zeneipar később lemásolta. A Stones bevételeit holland társaságokba szervezte, a jogokat, a turnét és a merchandise-t külön cégekbe tette, és a nyolcvanas évek végén, az 1989-es Steel Wheels turnénál olyat csinált, amit addig senki: a teljes világturnét egyetlen promoternek adta el egy összegben, szponzorral együtt. A turné a kor rekordbevételét hozta, és ettől kezdve a nagy zenekarok turnéi nem koncertsorozatok, hanem projektfinanszírozott vállalkozások.
Loewenstein 2007-ben vonult vissza, 2013-ban könyvet írt az évtizedekről, és 2014-ben halt meg. A zenekar tagjai, akik 1970-ben nem tudták kifizetni az adójukat, a világ leggazdagabb zenészei közé tartoznak, és még mindig turnéznak.
Mit visz haza ebből egy vállalkozó?
Ez a Kitekintő rovat, nem adótanácsadás, de a történetben négy olyan tanulság van, amit egy könyvelőirodában hetente látunk kicsiben.
A szerződés, amit nem olvasol el, a legdrágább. A Stones nem ostoba emberek voltak, egyikük közgazdásznak tanult. Mégis aláírtak valamit, ami tíz év munkáját vitte el, mert akkor és ott a fellépés fontosabb volt, mint a papír. Egy vállalkozásnál ez a franchise-szerződés, a bérleti szerződés, a beszállítói keretmegállapodás.
A papíron lévő pénz nem pénz. A zenekar tagjai olyan jövedelem után adóztak, amit soha nem kaptak meg. Ugyanez történik, amikor egy vállalkozó a kiszámlázott, de be nem folyt összeget költi, vagy amikor az eredménykimutatás nyereséget mutat, a számla pedig üres. A könyvelőd erre szokta mondani, hogy a cash flow más, mint az eredmény.
Ami a tiéd, az maradjon a tiéd. A nyelv-logó ötven fontba került, és a zenekaré. A dalok százmilliókat értek, és másé lettek. A cégnév, a domain, a védjegy, a saját fejlesztés: ezeket a kezdet kezdetén kell a saját cégbe tenni, nem akkor, amikor már értékesek.
A jó pénzügyi ember nem a számokat rendezi, hanem a döntéseket. Loewenstein nem szerette a zenét, és nem is akart beleszólni. Azt mondta meg, mikor kell elmenni, mit nem szabad aláírni, és hogyan kell egy turnét úgy felépíteni, hogy ne csak jó, hanem nyereséges is legyen. Egy vállalkozásnál ez a különbség a könyvelő, aki bevallást ad be, és a könyvelő között, akivel a döntés előtt beszélsz.
A dal
A „Tumbling Dice” a száműzetés lemezének első kislemeze, egy szerencsejátékosról szól, aki nem tud megállni, és 1972 tavaszán a brit és az amerikai lista első tízébe került. Egy villa pincéjében vették fel, adóelkerülés közben, és a zenekar egyik legnagyobb slágere lett. A hivatalos videó a zenekar csatornájáról:
Források
Rupert Loewenstein: A Prince Among Stones: That Business with The Rolling Stones and Other Adventures, Bloomsbury, 2013. Keith Richards (James Foxszal): Life, Weidenfeld & Nicolson, 2010 (a nellcôte-i nyár).
Wikipedia: Rupert Loewenstein, Allen Klein, Exile on Main St., a nyelv-logó története.
A klip: The Rolling Stones – Tumbling Dice (Official Lyric Video), a zenekar hivatalos YouTube-csatornája.
A Kitekintő rovat cikke. A dal szövegéből idézet szándékosan nincs, a szerzői jogot tiszteletben tartjuk; a klip a YouTube hivatalos beágyazásával jelenik meg, a jogtulajdonos engedélyével. Az adókulcs és a tartozás összegei a forrásokban eltérően szerepelnek, ezért nagyságrendet írtunk.